Lzooltan blogja: Az első verseny

Az első szigetkör után olyan eseményt kerestem, ahol egy 5 km körüli távval meg tudnám ünnepelni az első 5 km folyamatos futásomat. Így találtam rá az első versenyemre, a Kőbányai Futófesztiválra. De előbb néhány sort arról, hogy hogyan sikerült eljutni eddig.
Pontosan 3 hónapja vágtam bele a Nike+ Walk to Run 12 hetes edzéstervébe. Az első napokban 15 perc gyaloglás és 1-2 perc futás volt terítéken. Bár viszonylag sokat szoktam gyalogolni, érdekes élmény volt megtapasztalni, hogy ez a fajta gyaloglás szinte megerőltető tud lenni. Többször hosszabb távot vállaltam, mint amit a terv javasolt és egy 45-50 perces feszített tempójú menet bizony elég fárasztónak bizonyult. Egészen más jellegű terhelést jelent, ha a mozgás célja a helyváltoztatás, mert ott rengeteg más elfoglaltság van közben. Gondolatok, ügyintézés, telefon, beszélgetés, stb. Amikor viszont a gyaloglás van a fókuszpontban, hirtelen kihívás lesz a távolságból.

Lassanként teltek a hetek és következett a 4-5, majd 10-15 perces futás. Korábban nem gondoltam volna, hogy előbb-utóbb tudok folyamatosan 15-20 percen át futni. Végül megtörtént az, amire egyáltalán nem számítottam: bőven az edzésterv vége előtt sikerült teljesíteni az első 5 km-t.

A kőbányai versenyen két távot hirdettek meg: 5,5 és 10 km-es távokon lehetett indulni. Nagyon szimpatikus volt a versenykiírásban, hogy a versenyen nem lesz szintidő. Bár már tudok ennyit futni megállás nélkül, a futás és a tempó elsősorban magamhoz képest nagy fejlődés, de egy gyakorlottabb futónak, aki kevésbé küzd túlsúllyal, ez még gyaloglás. A versenyeken szokásos 7:30 körüli szintidő számomra egyelőre még a futókarrierem egy későbbi állomásán várható. Úgy pedig nem sok kedvem van elindulni, hogy lehet, hogy 10 perc után fel kell szállnom a záróbuszra. A még az embrionális fejlődés szakaszában lévő futókarrierem szempontjából egy ilyen helyzet lehet, hogy lerombolná a lelkesedésemet. Tehát megtaláltam az ideális versenyt: 5,5 km, kisebb létszámú mezőny, nincs szintidő. A nevezés után “kis lépés az emberiségnek, de hatalmas lépés nekem” érzésem volt. Alig tudtam elhinni, hogy tényleg beneveztem egy futóversenyre.

A verseny napjára nagy izgalommal készültem. Szurkolóként, vagy a TV másik oldaláról többször láttam már ilyen eseményt, de résztvevőként korlátozottak voltak a tapasztalataim. Korábban, a gimnáziumi évek alatt a nehézatlétikai edzések között rendszeresen futottunk és néhányszor elzavartak minket a helyi versenyekre. Ott azt kötelező rosszként éltem meg, ennek eredményeként inkább csak rossz emlékeim vannak róluk.

Előző este összeszedtem a futófelszerelést és lélekben is elkezdtem készülni rá. “Végig tudom csinálni, menni fog", végig tudom csinálni, menni fog.” Sokat segített az, hogy tudtam, nem leszek egyedül. Ott lesznek körülöttem a DK-s barátok. Nagyon jó érzés volt, hogy lesznek, akiket ismerősként köszönthetek és tudom, hogy fordulhatok hozzájuk a problémáimmal. Segíteni fognak, nem pedig kiröhögni.

Amikor átvettem a rajtszámot és a chipet, hirtelen nem is nagyon tudtam, hogy mit is kezdjek velük. Végül sikerült befűzni az érzékelőt és a rajtszám is a helyére került. A gyors bemelegítés után volt még néhány perc a rajtig. Ezt kihasználtuk és összeálltunk egy csoportképre:

A kép forrása: DK Team blog

A rajt gyorsan zajlott, néhány pillanat múlva már futottunk is. Fülledt szélcsend volt, de az első 3 km simán ment. Mivel a mezőny legvégén futottunk, folyamatosan mögöttünk berregett a kísérő robogó és a mentő. Katival futottunk, végig húzott magával, nélküle nem tudtam volna ilyen jó tempót menni, a támogatása rengeteget jelentett. A környékünkön futott Imre bácsi is. A 80-as éveihez közelítő bácsi, aki sorra járja a versenyeket és bár már lassabban, de annál kitartóbban futja a távokat. Hatalmas dolog, amit tesz, jó példával szolgálhat a fiatalabbaknak.

A 3. km után egy kanyart követően előtűnt a főellenség, a hétfejű sárkány. Hirtelen egy (nekem még) hosszú és (nekem még) meredek emelkedő kezdődött. Fejben itt szétestem egy kicsit, még el sem kezdtünk felmászni rá, szinte már fel is adtam. Folyamatosan az zakatolt bennem, hogy teljesen kizárt, hogy fel tudok futni. Kati hátranézett és intett, hogy menjünk, mert sikerülni fog. Végül sikerült is, a közel 1,5 km hosszú szintes szakasznak nagy küzdéssel, de előbb-utóbb csak vége lett. Innen már csak az utolsó km volt hátra, szerencsére végig sík terepen. 500 méterrel a vége előtt szétvált a mezőny, akik 10 km-en indultak, balra mentek, én pedig jobbra. Hamarosan feltűnt a célegyenes, innen már tudtam, hogy győztem, sikerülni fog. Az utolsó szakaszon összeszedtem még némi energiát és megpróbáltam gyorsítani a célig.

Hatalmas élmény volt befutni. Nagy volt a csend, az 5,5 km indulói már befutottak, a 10 km-esek pedig még csak most kezdtek szállingózni, de egyáltalán nem bántam. Átfutottam a kapun és éreztem, hogy ez az, megcsináltam! Áttörtem egy olyan kaput, aminek eddig a közelébe se mertem menni. Hallottam, ahogyan a rendező bediktálja az időmet a rendszerbe. Csodálatos élmény volt, örök emlék marad.