Gondolkodom, tehát futok

Augusztus 26. – Zagyvamenti félmaraton, váltó, 10,5 km
Meleg lesz, hőségben tapasztalatlan vagyok. Egyelőre szorongásmentes övezet.

Szeptember 2. – K&H Olimpiai Kerékpáros Napok, Budapest
Kellemes tekerés a városban, jó móka lesz.

Szeptember 9. – Nike Félmaraton, Trió, 8,4 km
7:10-es szintidő, be vagyok tojva tőle rendesen. Tudom, hogy sikerülni fog, de mégis szorongós.

Szeptember 15. – Velencei-tó Szupermaraton, váltó, kb 9,5 km
Jó buli lesz.

Szeptember 22. – K&H Olimpiai Futónap, Kecskemét, kb 4 km
Jó buli lesz, várom, bár egyelőre úgy néz ki, hogy más dolgom lesz.

Szeptember 30. – Kakukktojás, beneveztem a Szecsői Futónapra, de ismét elutazós program lesz. Ott viszont túrázni is fogunk.

Október 7. – Spar Maraton, Ekiden váltó, 4,6 km
Szintidő van, de simán menni fog, nagyon várom.

November 17. – Balaton Maraton, félmaraton váltóban, 10,5 km
Szintén szintidő, de addigra simán menni fog, várom.

Érdekes érzés. Egy egészen más életformába csöppentem az utóbbi hónapokban. Oké, mozogtam mindenfélét és az élet sok területén aktív vagyok, de a futás mégis más. A bringa a napi rutin részévé vált. A legtöbb helyre tekerve megyek, annyira beépült, hogy mozgás helyett sokkal inkább életformának tekintem. Talán pont ennek köszönhető, hogy úgy érzem, mintha évek óta nem fejlődnék. A rutin persze nő, mégsem a teljesítmény a lényeg. A futás ezzel szemben valami teljesen új jövevény. Olyasmi, amit korábban sosem tapasztaltam. Ha van egy kis szabadidőm, azt számolom, hogy belefér-e egy futás. Sőt, igyekszem úgy alakítani a programot, hogy azért estefelé csak el tudjak menni kocogni egyet. A Suhanj! 6 után öt hosszú napon át nem vettem fel a futócipőt és naponta többször is már-már bűntudatom volt, noha tudtam, hogy egy félmaratoni táv bizony regenerációt igényel, a mostani felkészültségem mellett pedig főleg. A rendszeres kocogásnak az első hónapok látszólagos stagnálása után végre elkezdtek látszani az eredményei. A mai gyorsító futáson az jutott az eszembe, hogy a februárban még rettegett 1-2 perces kocogás helyett most a folyamatos gyors séta, vagy kocogás közben most már alig várom az 1-2 perces repülőfutást, amikor végre tempósan futhatok. Ez nagyon jó érzés. És az is nagyon jó érzés, hogy egyre könnyedebben tudom körbefutni a Margitszigetet. Szeretnék idén eljutni oda, hogy két kört kihívás nélkül tudok teljesíteni, valahol 6:45 környéki tempóban. Sok edzést igényel, de boldogan tűzöm ki az újabb és újabb célokat.

Azt már most látom, hogy a lelki felkészülés sokkal keményebb dió, mint a testi fejlődés. Közel sem olyan egyszerű megszabadulni attól a gondolatvilágtól és testképtől, amit hosszú időn át tudtam a magaménak. De nem is szabad rohanni. Napról-napra emlékeztetem magam arra, hogy csak lépésről-lépésre haladhatok. A céljaim hosszú távúak, amihez nagyon jó alapozásra van szükség. Szóval csak óvatosan, de azért rendületlenül.

Mert tudom, hogy lehetek én is.

Helyzetjelentés

Tegnap a Suhanj! 6 utáni pihenés során felmerült, hogy ki hol tart a céljai felé vezető úton. Az egyik célom, hogy elérjem az ideális testsúlyomat. A sportsérülések miatt mozgás nélkül töltött évek, a rengeteg átdolgozott éjszaka és a korábban még informatikus életmód igencsak mély nyomokat hagyott. 2009-ben döntöttem úgy, hogy ebből elég volt, muszáj kezdeni valamit magammal. A plafon 139 kg volt, egy szörnyű estén ennyit mutatott a mérleg. 1 év alatt eljutottam 110 kg-ig, de nem tudtam megtartani. Lelkileg és munkában is borzalmasan megterhelő időszak következett, bringázni se nagyon tudtam, ennek eredményeként idén év elejére ismét 124 kg lettem. A cél a 95 kg.

Februárban kezdtem futni, az azóta eltelt öt hónap alatt 10 kilót adtam le. Úgy érzem, hogy végre megtaláltam azt az életmódot és mozgásformát, ami hosszú távon tud motiválni és szívesen csinálom. Ősztől közelebb költözöm a Margitszigethez, tudok majd végre rendszeresen rekortánon futni. Szóval örülök, na, végre haladok.

A maximumhoz képest most tartok –25 kg-nál. Idén még legalább egy ötöst szeretnék leadni. Nyárra pedig a bűvös 100 kg alatti értéket mutat a mérleg.

Suhanj! 6, avagy véletlenül lefutottam az első félmaratonomat

Szeretem a jótékonysági eseményeket, mindig ezeken van a legjobb hangulat. A hangsúly nem a versengésen van, hanem a jó célért küzdünk. Ilyenkor az a legfontosabb, hogy figyeljünk egymásra, viselkedjünk etikusan és élvezzük ezt a néhány békés órát.

A Suhanj! 6 éjszakai versenye remek kezdeményezés. A nevezési díjakat a Suhanj! mozgás- és látássérültek sportolását elősegítő berendezésekre fordítja. Mi lehetne ennél jobb célkitűzés egy ilyen eseménynek? Mindenképpen ott kellett lennem.

Úgy döntöttem, hogy a mozgássérült sporttársakért megpróbálom egyéniben teljesíteni az éjféltől reggel hatig tartó versenyt. Még a nevezés leadása előtt lefektettem néhány szabályt, amihez mindenképpen ragaszkodni fogok:

• első az egészség, ha úgy érzem, hogy elég volt, akkor ki fogok szállni
• tisztában vagyok a jelenlegi felkészültségemmel és nem fogok olyan célokat kergetni, amik káromra válnának
• tisztelem a túlsúlyt és elfogadom, hogy lassabb tempót kell választanom, mint a mezőny jelentős részének
• ez egy jótékonysági verseny, ahol a sporttársakért futok, nem pedig az eredményért

Hat óra nagyon hosszú idő. Annak tükrében főleg, hogy alig egy hónapja, az UltraBalatonon futottam az első és eddigi egyetlen 10 km-es távomat. Amikor februárban elkezdtem futni, elhatároztam, hogy a cél az új életmód megtalálása és nem fogom a kilókat és a távolságokat hajkurászni. Egy-egy erőpróba belefér, mint amolyan szintfelmérő, de ahhoz, hogy biztonságosan végig tudjak futni hat órát, még hosszú időnek, akár éveknek kell eltelnie. Természetesen a verseny előtti napokban előjött belőlem a marketinges és úgy számoltam, hogy akár a maratoni táv megtétele is reális lehet. Hat óra alatt ez 8:30 perc/km-es tempót jelent. Mivel a futás nem matematika, legalább 7:30 környéki tempóval kellene futni, hogy beleférjenek a frissítések és néhány perc nyújtás, pihenés is. Függetlenül attól, hogy ez a tempó hosszú távon még gyors nekem, csak el-elgondolkoztam a bűvös 42 km-en. A verseny előtt Gergővel is beszéltünk erről és ő is úgy gondolta, hogy ha nagyon kijön, akár még lehet is esélye, de végig tartsam szem előtt, hogy első az egészség és nem ciki kiszállni.

A rajt előtti órában már nagyon UltraBalaton érzésem volt. Futóbuli több száz lelkes bulizóval. A rajtvonalhoz sétálva nagyon fel voltam dobva, nem csoda, hogy a sétálós pulzusom 150 lett. Az indítás utáni méterek nagyon meghatóan teltek. Felemelő volt látni, ahogy a kerekesszékes versenyzők is útnak indulnak.

A pálya egy 1 km hosszú szakasz a gáton, ahol oda-vissza köröket teljesítve fordulónként 2 km a táv. Előzetesen úgy terveztem, hogy odafelé futok, visszafelé pedig mindig gyaloglok. A rajt előtt Gergő felvetette, hogy az első órában fussak, úgy döntöttem, hogy megpróbálom, mivel kellemes idő volt és tele voltam energiával.

Hirtelen olyan flow-ba kerültem, amit futás közben eddig csak egyszer éreztem, az UltraBalaton utolsó szakaszán, 40 °C-ban, a tihanyi dombon felfelé. Egy egészen más világba kerültem, magamhoz képest suhantam. A körök csak jöttek és jöttek. Folyamatosan szurkoltak, mindenhonnan jött a “Hajrá Zoli!”. Csodálatos érzés volt, hogy mennyien vannak mellettem és milyen sokan támogatnak az utamon. Közben folyamatosan arra gondoltam, hogy minden egyes megtett lépéssel még egy lépéssel közelebb kerülök a céljaim megvalósításához.

Néha ránéztem a kijelzőre. 2 km, 5 km, 8 km, 10 km. 11,2 km-nél vettem egy nagy levegőt és arra gondoltam, hogy a következő lépéssel már az eddigi leghosszabb távomat kezdem el. Tudtam, hogy innentől minden méter ajándék, amit nagyon meg kell becsülni. Ahhoz képest, hogy 6-7 km folyamatos futást terveztem, a hangulat és a lelkesedés csak vitt előre. 10 km után minden körben megálltam frissíteni néhány másodpercre; víz, iso, só, sajt, keksz, alma és egy kis nyújtás. 15 km-nél úgy gondoltam, hogy ez az a pillanat, amikor elengedem a maratoni távot és helyette megpróbálom lefutni a félmaratont. Az eredeti 1-1 km-es tervhez képest azzal a különbséggel, hogy amennyire csak tudok, folyamatosan futok. Magamhoz képest nagyon jó, 7:30 körüli tempóban haladtam és csak néha sétáltam néhány métert, hogy a pulzusomat alacsonyabban tudjam tartani.

18 km-nél hirtelen elkezdtem elfáradni. Fájt a bokám, húzódott a térdem és már fáztam is. Elővettem az éppen hallgatott podcastet, reméltem, hogy azzal el tudom terelni a figyelmemet, de bárhogyan is koncentráltam, nem értettem, hogy mit mondanak. Mindjárt hajnali 3 óra van és már 19 km-t futottam. Elkezdtem szétesni, éreztem, hogy jön a határ. Amikor ki akartam venni a fülhallgatót, hirtelen mintha azt hallottam volna, hogy a Nike+ valami 21,1 km-ről beszél. Hirtelen nem is hittem el. Mi van? Ez teljesen kizárt! Nem futhattam le egy félmaratont, ez teljesen kizárt! Újra és újra ránéztem a kijelzőre. Hihetetlen, de tényleg igaz volt. A frissítőponton ünnepi pezsgő gyanánt ittam egy kis iso italt és úgy döntöttem, hogy ennyi elég is volt. A gyors helyzetértékelés eredménye a következő lett:

• a tervezettnél sokkal többet tudtam futni, az eddigi leghosszabb távomnak a dupláját teljesítettem, magamhoz képest hihetetlenül jó idővel
• fáj itt-ott, de tudnék még sétálni, az is lehet, hogy a maradék három órát végig tudnám csinálni
• ha folytatom a fájdalmak és a fáradtság ellenére, azzal megszegem az előzetesen lefektetett szabályaimat és a sérülést kockáztatom

Pont Gergőéknél álltam meg és egy kis konzultáció után ő is azt javasolta, hogy inkább álljak meg. Nincs értelme erőn felül folytatni, egy sérülés, vagy túlerőltetés hetekre, hónapokra kiütne. Végül megállítottam az órát, ami 22,11 km-t mutatott. Most, két nappal, sok pihenéssel, nyújtással és némi kalciummal később úgy érzem, hogy maximálisan jól döntöttem. A lényeg, hogy hosszú távon és egészségben tudjak futni, semmi értelme a szükségesnél nagyobb kockázatot vállalni.

Ez a kép a verseny lefújása után, reggel készült. Nagyon fáztam, ki voltam száradva, felvettem minden ruhát, amit csak találtam és nagyon boldog és büszke vagyok:

Kitűnő verseny volt a Suhanj! 6, nagyon jól éreztem magam, örök emlék marad.

Nagyon köszönöm a szervezést a Suhanj!-nak és a rengeteg energiát, bíztatást minden kedves barátomnak, futótársamnak. Végül csak annyit kérnék, hogy ezt az érzést segítsetek majd visszahozni, ha jön egy fázós alkony, hogy az álmot újra és újra meg tudjuk álmodni.

300 km, - 8 kg

A mai futás közben, mikor ezen a poszton gondolkoztam, eszembe jutott egy nagyon régi emlék. Talán harmadikos voltam általánosban, amikor egyszer átmentem Janó osztálytársamhoz játszani. A falon több érem lógott, különböző foci- és futóeseményen szerezte őket. 9 évesen fura volt ezeket látni. Azt gondoltam, hogy én vagyok a pufi kisgyerek, akinek ilyen fala soha nem lesz. Most pedig így néz ki a szekrényem:

Bízom benne, hogy sikerül elengedni azt a pufi kisfiút, akit 15 éve cipelek magammal.

Február 20-án indultam el az első olyan sétára, amit a futás felé vezető úton tettem meg. Azóta valamivel több, mint 5 hónap telt el. Ma tettem meg a 300. km-t. 300000 m, elképzelni is nehéz. Ha a mostani céljaimat és motivációmat nézem, ez bizony kevés és elég lassan is tettem meg. De inkább a februári élethelyzetből próbálom értékelni. El sem tudtam képzelni, hogy néhány hónappal később szinte edzőtávként tudok majd 5 km-t futni, hiszen még 100 méter is kihívást jelentett, mostanra pedig már 10 km-t is le tudok futni egyben. Összesen 77-szer voltam futni, azaz átlagosan minden második napon felhúztam a cipőt. Az elején még több volt a gyaloglás, de apránként egyre több lett benne a kocogás. Bár még most is szoktam gyalogolni, a hangsúly most már a kocogáson van és elkezdtem egyre több futást is beletenni. Az első hetekben kihívást jelentett 10 perces tempó alá kerülni. Mostanra 8:30/km a gyaloglás és 7:10 jelenti a kocogást. Szeretnék még idén eljutni addig, hogy stabilan tudjam tartani a 6:30-6:45 körüli tempót.

A mérleg szerint februárban 123,5 kg voltam. Tegnap 115,5 kg. Ez 8 kg súlycsökkenést jelent. Ennek a legnagyobb része az utóbbi másfél hónapban jött össze, előtte a kilók szinte egyáltalán nem akartak megmozdulni. Ha te is nemrég kezdted a futást és nem csökken a súlyod, ne add fel, tarts ki, mert hamarosan elkezdenek jönni az eredmények. Annak ellenére, hogy sokáig szinte stagnált a mérleg, a változás ennél jóval nagyobb volt. Új nadrágszíjat kellett vennem, az előzőből 5 lyukkal mentem beljebb. Ha futás közben megnézem magam egy kirakatban, oldalról egyre kevésbé hasonlítok egy gömbhöz. Szeretnék idén 110 kg alá menni, de a 105 lenne az igazi. Szóval megcélzom a 105 kg-t év végére.

A fogyáson kívül a másik célom a távolság növelése. Elhatároztam, hogy év végéig eljutok az 1000 lefutott km-ig. Az eddigi 5 hónap 300 km-e után ez a következő 5 hónapra 700 km-t jelent, azaz az eddigi mennyiségnek több, mint a dupláját kell teljesítenem.

Év végéig még 8 versenyre neveztem be, de lehet, hogy jön még hozzá néhány további. A következő esemény a jövő heti Suhanj! 6 éjszakai 6 órás futóverseny, ahol egyéniben indulok. Megnézem, hogy meddig jutok el, mit bírok most. Jó erőfelmérés lesz ez, egy indikátor, amihez mérni tudom majd a fejlődést.

Hatalmas motivációt jelent a futásban a DK Team, a csapat nélkül valószínűleg bele sem vágtam volna. Egy új közösségbe csöppentem, ahol rengeteg jó embert ismertem meg és egymást motiválva tudunk lépésről-lépésre fejlődni.

Nehézbombázó lettem - Ultrabalaton 2012.

Korábban is hallottam már az Ultrabalatonról, úgy gondoltam, hogy ez azoknak a csendes, magányos őrülteknek az extrém hobbija, akik közé garantáltan soha nem fogok tartozni. Nehézatléta múlt, térd- és bokasérülés, 120 kg, a futástól mi sem állhatna távolabb tőlem. Másrészt mindig szerettem azokat az őrült ötleteket, amikre mindenki azt mondja, hogy lehetetlen elérni. Elég nagy részben ezért is léptem be a DK Team kötelékébe és ezért kezdtem el megtenni az első lépéseket a futás felé februárban.

Amikor szóba került áprilisban, hogy indítsunk DK csapatot az Ultrabalatonon, eszembe sem jutott, hogy ezen részt fogok venni. Van a csapatban több gyakorlott futó, ez az ő bulijuk lesz. Május elején sikerült lefutnom az első 5 km-t egyben. Hatalmas lépésnek éreztem, úgy gondoltam, hogy ott jött el az a pont, amikor már mertem remélni, hogy a futás talán nem csak egy múló próbálkozás lesz. Ebben az örömteli pillanatban végül felelőtlenül jelentkeztem az UB egy 5 km-es szakaszára. Ennyit már biztosan le tudok futni és talán a lassú sebesség sem lesz baj, remélhetőleg a többiek be tudják hozni. Néhány nappal később gondoltam egy nagyot és átírtam 10 km-re a távomat a táblázatban. Miután belegondoltam, hogy mekkora őrültséget tettem, a lehető leghamarabb ki is töröltem ezt a számomra még őrületesen nagy távot. 10 km? Én? Teljesen kizárt. Túlsúlyos, kezdő, némileg önbizalomhiányos és gátlásos "futóként" 10 km? Legalább egy hét telt el úgy, hogy néhány óránként cserélgettem a két távot. Közben elkezdődött a 15 vizsgából álló vizsgaidőszak, amikor a heti 4-5 futás helyett kéthetente egyszer sikerült kimozdulni. Úgy gondoltam, hogy ha már ennyire kilátástalan a helyzet, megpróbálok kimozdulni végre a komfortzónából és beírtam végleges távnak a 10 km-t. Kezdem egyre inkább úgy érezni, hogy a futás nem is a fizikai síkról szól, hanem nálam elsősorban az önbizalom növelése és a mentális korlátok leküzdése a fő cél.

Közben sikerült teljesíteni a DK Elsőbálozók csapattal a K&H váltót, itt sikeresen túlestem az első 7 km-en. Nagyon lassan futottam, de azzal, hogy a terveimnek megfelelően sikerült belesétálás nélkül teljesíteni, győztesnek éreztem magam. Hogy az öröm lendületét kihasználjuk, ekkor jött a hír, hogy az UB-n velünk forgató stábnak szombaton be kell fejeznie a felvételeket, ezért kicsit át kell variálnunk a szakaszokat. Az addig tervezett 10 km-ből hirtelen 15 km lett.

Az verseny napján

Végül elérkezett a verseny reggele. Napokkal korábban elkezdtem rágódni, előjött minden apró dolog, ami miatt csak szorongani lehet. Mi lesz, ha nem tudom lefutni a távot? Lekésem a váltópontot? Kibírja a cipőm? A hőség miatt a ruha mindenhol mindenemet ki fogja dörzsölni? Lemerül a telefonom a semmi közepén? És természetesen még mindig a fő ok: Hogy én futni fogok és futó lehetek? Teljesen kizárt! Mintha a Szaharába indultam volna légiósként.

Reggel 4 óra, ébresztő. Mellettem Ádi alszik. Egyéniben indul, hatalmas csodálattal nézek rá. Ahogyan készül és összekészíti a felszerelését, másodpercről másodpercre csendesebb lesz. A tekintetén látom, hogy ő már a szél hátán suhan, gondolatban már nincs is velünk.

5:59, még egy perc van a rajtig. Gyula valahol a többi futó között várja az indulást. Visszaszámlálás, majd hirtelen elindulnak. Nagyon megható érzés, gyorsan el is morzsolok néhány könnyet. Hősök futnak el előttem, felfoghatatlan, hogy mire vállalkoztak. Gyorsan kattintok néhány fotót, küldöm az SMS-t Anitának az indulásról és már indulunk is visszafelé. Az első szakaszomat este 10 körül futom, itt még úgy gondoltam, hogy addig strandolni fogunk valahol.

A DK-ban erősen felülreprezentáltak az informatikusok. 10 perc múlva azt veszem észre, hogy Schmidt Zoli kocsijából sajtóközpont lett. Körülöttünk kütyük hada, notebook, iPad, iPhone-ok, egy dobozra való fényképezőgép, több km kábel. Mennek ki a képek a facebookra, DK blogra, hírek ide-oda, üzenetváltás mindenkivel, indul a logisztikai hadviselés. Közben szomorúan konstatáljuk, hogy itt bizony se wifi, se 3G.

A strandolás helyett végül úgy döntünk, hogy elindulunk szakaszról szakaszra és megpróbálunk segíteni, ahol csak tudunk. Dokumentálunk, fotózzuk a futókat, küldjük a helyzetjelentéseket.

Mindszentkállánál várjuk Gergőt, Peti készül váltani. Közben forognak a kamerák, csattognak a vakuk. Egy gyors bemelegítés és már érkezik is a kis csapatunk. A délibábos hőségben hirtelen feltűnik Gergő, Csabi, Ádi és Ebola, ismét néhány könnyes pillanat. Mihelyt Peti elrajtolt, robogunk is tovább a következő szakaszra. Peti befut, Gergőt indítjuk a következő szakaszra.

Itt úgy gondoljuk Zolival, hogy finom dolog a keksz a frissítőpontokon, mégis valami tartalmasabbat ennénk. Gyorsan keresünk egy pizzást. Megkérdezem a pincért, hogy mennyi idő alatt készül el a kaja. 10 perc, az még belefér. Végül is futóversenyen vagyunk, nem érünk rá! Gyors röhögés, sajtóközpont, pizza és nyomjuk tovább a gázt. Közben azon gondolkozunk, hogy egy angol hogyan mondaná azt, hogy Vonyarcvashegy?

Vonyarcvashegyen váltom Csabit, ő már 60 km-t tekert és most 10 km-t fog futni. Amíg fut, tekerek mellette és próbálom tartani benne a lelket. 40 fok, izzik a nap, áll a levegő. Hatalmas küzdelem, de végül megérkezünk Keszthelyre. Innen a korábbiakhoz hasonlóan megyünk tovább szakaszról szakaszra, folyamatosan frissítjük a futókat és a blogot egyaránt.

A következő 6 órában teljesen belekerültem az áramlatba, hirtelen este 9 óra lett. Kezdek izgulni, mindjárt jön az első futásom. Gyors zuhany a strandon, majd kezdődhet a felfegyverkezés. Futóruha, vazelin, karpánt, telefon, fejlámpa, láthatósági mellény. Közben mintha a Rocky főcímdalát hallanám.

Befut Attila, felpattanok a bringára és hajrá! Csabi 10 km-es szakasza következik. 22:07-re érünk Balatonboglárra. 22:00-kor volt itt az egyéniek szintideje. A frissítőponton mutatja a srác, hogy ők feladták, vagy lekésték. Hátranézek, kb. 50-en ülnek a padokon. Borzalmas érzés lehet, 18 óra futás után 4-5 perccel csúsztak le.

Az első szakasz

Balatonlelléről kezdem az első futásomat. Csabi nagyon fáradt, pihen egy kicsit, egyedül indulok útnak. Sosem futottam még éjszaka, érdekes érzés egy szem fejlámpával haladni a kivilágítatlan főúton. Bár a versenyszabályzat szerint fülhallgató nélkül kellene futni, hogy halljuk a forgalmat, mégis inkább előveszem a zenémet, hogy tudjam tartani a ritmust. Majdnem végig a vízparton futok. A páratartalom fullasztó, a szemüvegemen úgy folyik le a víz, mintha esne az eső. Alig kapok levegőt, vaksötét van, de legalább az út egyenesen visz, nem kell a kanyarokra is koncentrálni. Csabi a táv felénél ér be a bringával, pont a legjobbkor. Bár még csak 3 km körül vagyok, már-már kezdem feladni, a magas páratartalom miatt szinte fulladozni kezdek. Végre előttem az utolsó kanyar, egy gyors sprint és Pitty indul is tovább.

Válság

Robogunk tovább Siófokra, hogy pihenjünk és segítsünk a frissítőponton. A következő szakaszom 11,2 km lesz, kezdek nagyon félni tőle. A leghosszabb távom ennek alig több mint a fele. 11,2 km? Én? Teljesen kizárt. Túlsúlyos, kezdő, némileg önbizalomhiányos és gátlásos "futóként" 11,2 km? A frissítőponton várakozva kapjuk a hírt, hogy Pitty-nek megbetegedett a gyereke, azonnal haza kell mennie. Aggódunk érte, reméljük, hogy nincs nagy baj. Ekkor jövünk csak rá, hogy még 25 km-e lett volna hátra. Öten maradtunk eddigre a csapatból, döntenünk kell, hogy feladjuk a versenyt, vagy felosztjuk magunk között. Egy gyakorlottabb futónak valószínűleg könnyebb lenne elindulni még 5 km-re, de rajtunk hirtelen hatalmas kétségbeesés lesz úrrá. Egy gyors válságtanácsot követően úgy döntünk, hogy mindenki vállalja a plusz szakaszát, ha kell, akkor hason csúszva, vagy négykézláb fogunk beérni. Ha már eddig eljutottunk, innentől végig fogjuk csinálni. 15 perc múlva indulunk is tovább, Gyula, Zoli és Attila szakaszai következnek. Teljesen elfáradtam, a határaimon vagyok, a kormány mögött még lépésben gurulva sem látom az utat. Közben egyre jobban rettegek a 11,2 km-től. Végül megkérem Csabit, hogy kísérjen a szakaszomon, ha beszélgetünk, a segítségével talán végig tudom csinálni. Ha máshogy nem, hát gyalogolni fogok.

Az első 10 km

Elindulok a hosszú szakaszomra, de tudom, hogy nincs vége, utána lesz még 4,4 km.

Mindenem fáj, alig bírok kocogni, de 3 km után csak sikerült bemelegedni. 5 km, 7 km, 9 km. WOW. Lehet, hogy meglesz az első 10 km folyamatos futásom? Fáj a térdem, sajog a derekam, szédülök, alig látok, éhes vagyok, az egekben a pulzusom. De megcsinálom! És igen, sikerült! Fantasztikus érzés befutni a váltópontra. Nagyon lassú voltam, alig gyorsabb a gyaloglásnál, számomra mégis felejthetetlen élmény, hogy teljesítettem az első 10 km kocogást egyben.

A következő feladat az, hogy Lacival elmenjünk Tihanyba és a célzónánál letegyük az autót. A 10 perces útból 40 perces kavarás lett, nem látok és nem hallok már. Azt sem tudom, hogy hol vagyok. A következő pillanat, amire emlékszem, hogy az utolsó szakasz elejénél várom a váltást. Nagyon boldog vagyok, hogy az utolsó szakaszt futhatom. Tudom, hogy hihetetlenül meredek, de nem bánom.

Az utolsó szakasz

Lacival indulunk, de már az első kanyar után elvesztem. Az is lehet, hogy előttem fut, de nem nagyon vagyok tudatában a dolognak. Teljesen bezártam, most nem létezik számomra a világ. A semmiben lebegek. Halványan látom, hogy egy hatalmas emelkedő van előttem. Mint Frodó Mordor kapujában. Folyamatosan zokogok, de annyira ki vagyok száradva és fáradva, hogy nem jönnek a könnyek. Fáj mindenem, talán már nem is létezem. Talán csak egy lázálom az egész. Sötét az egész világ, nem is tudom, hogy mi történik körülöttem. Hogy ne ájuljak még el, gyorsan készítek egy fotót az emelkedőről és néhány kétségbeesett sor kíséretében beküldöm a blogra. Hirtelen meglátom Krisztiánt, ad egy korty életmentő vizet. A maradék energiámmal arra próbálok összpontosítani, hogy a célban lehetőleg a fűre essek, ne a betonon szakadjak össze. Bevillan néhány mindennapi probléma, de nagyon távolinak tűnnek. Talán még egy előző életemből emlékszem ezekre. Munka, csekkek, vizsgák? Ez nem én vagyok, én most farkasok hordái elől menekülő ősember, az életéért küzdő keresztes lovag, a hírt vivő utolsó futár vagyok.

Végül felérek a domb tetejére. Elkezdek visszatérni a világba. Azon gondolkodom, hogy vajon ciki lesz-e, ha zokogva összeszakadok a célban. Nem tudom még, hogy hogyan köszönjem meg a csapattársaimnak és Gergőnek ezt a hatalmas élményt, ami történt velem.

Hirtelen ott teremnek előttem a többiek. Valahol halványan emlékszem még rá, hogy együtt fogunk befutni a célba. Üvöltenék, hogy rohanjunk tovább, de csak egy halk "induljunk" suttogásra futja. Nem merek megállni, mert a nyomomban ott loholnak a farkasok, orkok, trollok, nem állhatok meg. Az utolsó 100 méteren elkezdek visszajönni a valóságba. Messziről hallom, ahogy Péter Attila kiabálja, hogy itt vannak a DK Nehézbombázók, megcsinálták! Célvonal, vakuk villannak, beértünk, sikerült! Belülről teljes összeomlás, minden erőmmel megpróbálok talpon maradni. Gyors kézfogás mindenkivel. Beszélni még nem tudok, végül egy halk köszönömöt tudok elrebegni. Nyakamban az érem, kezemben a jégkrém, körülöttem mindenki mosolyog, próbálom felfogni a történteket. Csodálatos érzés, örökké emlékezni fogok minden pillanatára.

30 óra versenyidő.

A 3 szakaszon és a köztes részeken összesen megvolt a félmaratoni táv, sosem futottam még ennyit ennyi idő alatt.

Megvolt az első 10 km egyben.

20 km kerékpár.

Egy csodálatos csapat tele fantasztikus emberekkel.

Hihetetlen összetartás és csapatmunka, aminek a segítségével le tudtuk győzni a teljesíthetetlennek tűnőt.

Köszönöm a DK Nehézbombázóknak, Gergőnek, az összes DK tagnak és mindenkinek, aki támogatott. Hatalmas köszönet Anitának a közvetítésért és a frissítőpontok önkénteseinek a kitartásért. Bízom benne, hogy jövőre már mint DK Bombázók tudunk majd elindulni a versenyen és végig tudjuk majd kísérni a távon a jövő évi új tagokból álló Nehézbombázókat.