A sebességről

Gyorsulnom kell. Legalábbis azt hiszem. Ez az az érzelmi, sportszakmai, tapasztalati háttér, aminek még nagyon az elején vagyok. Gyorsítanék, haladnék, mert a lendület ezt diktálja. Sokkal könnyebben, könnyedebben futok, mint néhány hónapja. Sikerült leadni közel 15 kg-ot, amióta elkezdtem futni, jobb lett az állóképességem és igyekszem minél több tapasztalatot gyűjteni. Úgy érzem, hogy apránként elkezdhetek a sebességre is koncentrálni, egyelőre természetesen csak a megszokott távokon. Szeptember 9-én lesz a Nike Félmaraton, ahol 8,5 km-t futok 7 perces idővel. Nálam ez még abszolút gyorsnak számít. Néhány hete még 7:30 körüli volt az átlagos tempóm, erről kell gyorsulnom, hogy tudjak stabilan a 7:10-es szintidőn belül futni. Meglepően nagy a különbség néhány másodpercnyi eltérésnél is. Bár a 8 km-en ez kevesebb, mint másfél percet jelent, erőkifejtésben mégis jóval többet kell nyújtani.

Kocogás közben általában podcasteket szoktam hallgatni. (Régóta tervezem, hogy ezekről is írok) Versenyeken, vagy azokon a futásokon, amikor a tempó is számít, inkább a zenék között válogatok. Általában futáshoz összerakott mixeket viszek, ezek az edzés típusának megfelelően fix tempóra vannak keverve, vagy a gyorsítóedzés intervallumainak megfelelő iramváltakozást diktálnak. Eddig a 156 BPM körüli egyvelegeket kerestem. Úgy számoltam, hogy ez a tempó egyelőre elég és ha gyorsulni szeretnék, azt majd a lépéshossz növelésével tudom elérni. A tervem/elméletem viszont megdőlni látszik. Találtam ma egy táblázatot, ami az oldal közösségének összesített adataira hivatkozva a következő eredményekre jutott:

BPM – Tempó (perc/km) – Lépéshossz (m)
150 – 10 – 0,67
153 – 9 – 0,73
156 – 8 – 0,80
160 – 7 – 0,89
163 – 6 – 1,02
166 – 5 – 1,2
171 – 4 – 1,47

Ez alapján a 156-os ütemhez a 8 perc környéke megfelel. Valamivel gyorsabb vagyok ennél a tempónál, ez az oldal szerint általában a rossz technikának köszönhető (overstriding, túl nagy lépéshossz, sarokra érkezés). Ezzel azonban nem értek egyet, mert pont azóta tudok gyorsulni és távban is fejlődni, mióta direkt figyelek arra, hogy ne a sarkamra érkezzek. Persze biztosan bőven van mit fejleszteni a technikámon. A nagy lépéshosszal pedig pont ellentmond a tapasztalataimnak. Folyamatosan azt érzem, hogy az optimálisnál rövidebbeket lépek.

Tehát ugyanott tartok, mint a poszt elején. Gyorsulni szeretnék, de közel fél év után is nagyon összetettnek látom ezt az egyszerűnek tűnő sportot.

Holnap megyünk a Zagyvamenti Maratonra. Váltóban fogok futni, a félmaratoni táv első felében, azaz 10,55 km lesz a fejadag. 160-as ütemű zenét viszek, úgy tervezem, hogy annak a tempójában futok végig. Végig figyelni fogok a lépéstechnikára, testtartásra, légzésre. A táblázat alapján ez nagyjából 7 perces tempót jelent reggel.

És most irány aludni, nagyon hosszú nap volt, a versenyre pedig kipihenten kell menni.

Gondolkodom, tehát futok

Augusztus 26. – Zagyvamenti félmaraton, váltó, 10,5 km
Meleg lesz, hőségben tapasztalatlan vagyok. Egyelőre szorongásmentes övezet.

Szeptember 2. – K&H Olimpiai Kerékpáros Napok, Budapest
Kellemes tekerés a városban, jó móka lesz.

Szeptember 9. – Nike Félmaraton, Trió, 8,4 km
7:10-es szintidő, be vagyok tojva tőle rendesen. Tudom, hogy sikerülni fog, de mégis szorongós.

Szeptember 15. – Velencei-tó Szupermaraton, váltó, kb 9,5 km
Jó buli lesz.

Szeptember 22. – K&H Olimpiai Futónap, Kecskemét, kb 4 km
Jó buli lesz, várom, bár egyelőre úgy néz ki, hogy más dolgom lesz.

Szeptember 30. – Kakukktojás, beneveztem a Szecsői Futónapra, de ismét elutazós program lesz. Ott viszont túrázni is fogunk.

Október 7. – Spar Maraton, Ekiden váltó, 4,6 km
Szintidő van, de simán menni fog, nagyon várom.

November 17. – Balaton Maraton, félmaraton váltóban, 10,5 km
Szintén szintidő, de addigra simán menni fog, várom.

Érdekes érzés. Egy egészen más életformába csöppentem az utóbbi hónapokban. Oké, mozogtam mindenfélét és az élet sok területén aktív vagyok, de a futás mégis más. A bringa a napi rutin részévé vált. A legtöbb helyre tekerve megyek, annyira beépült, hogy mozgás helyett sokkal inkább életformának tekintem. Talán pont ennek köszönhető, hogy úgy érzem, mintha évek óta nem fejlődnék. A rutin persze nő, mégsem a teljesítmény a lényeg. A futás ezzel szemben valami teljesen új jövevény. Olyasmi, amit korábban sosem tapasztaltam. Ha van egy kis szabadidőm, azt számolom, hogy belefér-e egy futás. Sőt, igyekszem úgy alakítani a programot, hogy azért estefelé csak el tudjak menni kocogni egyet. A Suhanj! 6 után öt hosszú napon át nem vettem fel a futócipőt és naponta többször is már-már bűntudatom volt, noha tudtam, hogy egy félmaratoni táv bizony regenerációt igényel, a mostani felkészültségem mellett pedig főleg. A rendszeres kocogásnak az első hónapok látszólagos stagnálása után végre elkezdtek látszani az eredményei. A mai gyorsító futáson az jutott az eszembe, hogy a februárban még rettegett 1-2 perces kocogás helyett most a folyamatos gyors séta, vagy kocogás közben most már alig várom az 1-2 perces repülőfutást, amikor végre tempósan futhatok. Ez nagyon jó érzés. És az is nagyon jó érzés, hogy egyre könnyedebben tudom körbefutni a Margitszigetet. Szeretnék idén eljutni oda, hogy két kört kihívás nélkül tudok teljesíteni, valahol 6:45 környéki tempóban. Sok edzést igényel, de boldogan tűzöm ki az újabb és újabb célokat.

Azt már most látom, hogy a lelki felkészülés sokkal keményebb dió, mint a testi fejlődés. Közel sem olyan egyszerű megszabadulni attól a gondolatvilágtól és testképtől, amit hosszú időn át tudtam a magaménak. De nem is szabad rohanni. Napról-napra emlékeztetem magam arra, hogy csak lépésről-lépésre haladhatok. A céljaim hosszú távúak, amihez nagyon jó alapozásra van szükség. Szóval csak óvatosan, de azért rendületlenül.

Mert tudom, hogy lehetek én is.

Helyzetjelentés

Tegnap a Suhanj! 6 utáni pihenés során felmerült, hogy ki hol tart a céljai felé vezető úton. Az egyik célom, hogy elérjem az ideális testsúlyomat. A sportsérülések miatt mozgás nélkül töltött évek, a rengeteg átdolgozott éjszaka és a korábban még informatikus életmód igencsak mély nyomokat hagyott. 2009-ben döntöttem úgy, hogy ebből elég volt, muszáj kezdeni valamit magammal. A plafon 139 kg volt, egy szörnyű estén ennyit mutatott a mérleg. 1 év alatt eljutottam 110 kg-ig, de nem tudtam megtartani. Lelkileg és munkában is borzalmasan megterhelő időszak következett, bringázni se nagyon tudtam, ennek eredményeként idén év elejére ismét 124 kg lettem. A cél a 95 kg.

Februárban kezdtem futni, az azóta eltelt öt hónap alatt 10 kilót adtam le. Úgy érzem, hogy végre megtaláltam azt az életmódot és mozgásformát, ami hosszú távon tud motiválni és szívesen csinálom. Ősztől közelebb költözöm a Margitszigethez, tudok majd végre rendszeresen rekortánon futni. Szóval örülök, na, végre haladok.

A maximumhoz képest most tartok –25 kg-nál. Idén még legalább egy ötöst szeretnék leadni. Nyárra pedig a bűvös 100 kg alatti értéket mutat a mérleg.

Suhanj! 6, avagy véletlenül lefutottam az első félmaratonomat

Szeretem a jótékonysági eseményeket, mindig ezeken van a legjobb hangulat. A hangsúly nem a versengésen van, hanem a jó célért küzdünk. Ilyenkor az a legfontosabb, hogy figyeljünk egymásra, viselkedjünk etikusan és élvezzük ezt a néhány békés órát.

A Suhanj! 6 éjszakai versenye remek kezdeményezés. A nevezési díjakat a Suhanj! mozgás- és látássérültek sportolását elősegítő berendezésekre fordítja. Mi lehetne ennél jobb célkitűzés egy ilyen eseménynek? Mindenképpen ott kellett lennem.

Úgy döntöttem, hogy a mozgássérült sporttársakért megpróbálom egyéniben teljesíteni az éjféltől reggel hatig tartó versenyt. Még a nevezés leadása előtt lefektettem néhány szabályt, amihez mindenképpen ragaszkodni fogok:

• első az egészség, ha úgy érzem, hogy elég volt, akkor ki fogok szállni
• tisztában vagyok a jelenlegi felkészültségemmel és nem fogok olyan célokat kergetni, amik káromra válnának
• tisztelem a túlsúlyt és elfogadom, hogy lassabb tempót kell választanom, mint a mezőny jelentős részének
• ez egy jótékonysági verseny, ahol a sporttársakért futok, nem pedig az eredményért

Hat óra nagyon hosszú idő. Annak tükrében főleg, hogy alig egy hónapja, az UltraBalatonon futottam az első és eddigi egyetlen 10 km-es távomat. Amikor februárban elkezdtem futni, elhatároztam, hogy a cél az új életmód megtalálása és nem fogom a kilókat és a távolságokat hajkurászni. Egy-egy erőpróba belefér, mint amolyan szintfelmérő, de ahhoz, hogy biztonságosan végig tudjak futni hat órát, még hosszú időnek, akár éveknek kell eltelnie. Természetesen a verseny előtti napokban előjött belőlem a marketinges és úgy számoltam, hogy akár a maratoni táv megtétele is reális lehet. Hat óra alatt ez 8:30 perc/km-es tempót jelent. Mivel a futás nem matematika, legalább 7:30 környéki tempóval kellene futni, hogy beleférjenek a frissítések és néhány perc nyújtás, pihenés is. Függetlenül attól, hogy ez a tempó hosszú távon még gyors nekem, csak el-elgondolkoztam a bűvös 42 km-en. A verseny előtt Gergővel is beszéltünk erről és ő is úgy gondolta, hogy ha nagyon kijön, akár még lehet is esélye, de végig tartsam szem előtt, hogy első az egészség és nem ciki kiszállni.

A rajt előtti órában már nagyon UltraBalaton érzésem volt. Futóbuli több száz lelkes bulizóval. A rajtvonalhoz sétálva nagyon fel voltam dobva, nem csoda, hogy a sétálós pulzusom 150 lett. Az indítás utáni méterek nagyon meghatóan teltek. Felemelő volt látni, ahogy a kerekesszékes versenyzők is útnak indulnak.

A pálya egy 1 km hosszú szakasz a gáton, ahol oda-vissza köröket teljesítve fordulónként 2 km a táv. Előzetesen úgy terveztem, hogy odafelé futok, visszafelé pedig mindig gyaloglok. A rajt előtt Gergő felvetette, hogy az első órában fussak, úgy döntöttem, hogy megpróbálom, mivel kellemes idő volt és tele voltam energiával.

Hirtelen olyan flow-ba kerültem, amit futás közben eddig csak egyszer éreztem, az UltraBalaton utolsó szakaszán, 40 °C-ban, a tihanyi dombon felfelé. Egy egészen más világba kerültem, magamhoz képest suhantam. A körök csak jöttek és jöttek. Folyamatosan szurkoltak, mindenhonnan jött a “Hajrá Zoli!”. Csodálatos érzés volt, hogy mennyien vannak mellettem és milyen sokan támogatnak az utamon. Közben folyamatosan arra gondoltam, hogy minden egyes megtett lépéssel még egy lépéssel közelebb kerülök a céljaim megvalósításához.

Néha ránéztem a kijelzőre. 2 km, 5 km, 8 km, 10 km. 11,2 km-nél vettem egy nagy levegőt és arra gondoltam, hogy a következő lépéssel már az eddigi leghosszabb távomat kezdem el. Tudtam, hogy innentől minden méter ajándék, amit nagyon meg kell becsülni. Ahhoz képest, hogy 6-7 km folyamatos futást terveztem, a hangulat és a lelkesedés csak vitt előre. 10 km után minden körben megálltam frissíteni néhány másodpercre; víz, iso, só, sajt, keksz, alma és egy kis nyújtás. 15 km-nél úgy gondoltam, hogy ez az a pillanat, amikor elengedem a maratoni távot és helyette megpróbálom lefutni a félmaratont. Az eredeti 1-1 km-es tervhez képest azzal a különbséggel, hogy amennyire csak tudok, folyamatosan futok. Magamhoz képest nagyon jó, 7:30 körüli tempóban haladtam és csak néha sétáltam néhány métert, hogy a pulzusomat alacsonyabban tudjam tartani.

18 km-nél hirtelen elkezdtem elfáradni. Fájt a bokám, húzódott a térdem és már fáztam is. Elővettem az éppen hallgatott podcastet, reméltem, hogy azzal el tudom terelni a figyelmemet, de bárhogyan is koncentráltam, nem értettem, hogy mit mondanak. Mindjárt hajnali 3 óra van és már 19 km-t futottam. Elkezdtem szétesni, éreztem, hogy jön a határ. Amikor ki akartam venni a fülhallgatót, hirtelen mintha azt hallottam volna, hogy a Nike+ valami 21,1 km-ről beszél. Hirtelen nem is hittem el. Mi van? Ez teljesen kizárt! Nem futhattam le egy félmaratont, ez teljesen kizárt! Újra és újra ránéztem a kijelzőre. Hihetetlen, de tényleg igaz volt. A frissítőponton ünnepi pezsgő gyanánt ittam egy kis iso italt és úgy döntöttem, hogy ennyi elég is volt. A gyors helyzetértékelés eredménye a következő lett:

• a tervezettnél sokkal többet tudtam futni, az eddigi leghosszabb távomnak a dupláját teljesítettem, magamhoz képest hihetetlenül jó idővel
• fáj itt-ott, de tudnék még sétálni, az is lehet, hogy a maradék három órát végig tudnám csinálni
• ha folytatom a fájdalmak és a fáradtság ellenére, azzal megszegem az előzetesen lefektetett szabályaimat és a sérülést kockáztatom

Pont Gergőéknél álltam meg és egy kis konzultáció után ő is azt javasolta, hogy inkább álljak meg. Nincs értelme erőn felül folytatni, egy sérülés, vagy túlerőltetés hetekre, hónapokra kiütne. Végül megállítottam az órát, ami 22,11 km-t mutatott. Most, két nappal, sok pihenéssel, nyújtással és némi kalciummal később úgy érzem, hogy maximálisan jól döntöttem. A lényeg, hogy hosszú távon és egészségben tudjak futni, semmi értelme a szükségesnél nagyobb kockázatot vállalni.

Ez a kép a verseny lefújása után, reggel készült. Nagyon fáztam, ki voltam száradva, felvettem minden ruhát, amit csak találtam és nagyon boldog és büszke vagyok:

Kitűnő verseny volt a Suhanj! 6, nagyon jól éreztem magam, örök emlék marad.

Nagyon köszönöm a szervezést a Suhanj!-nak és a rengeteg energiát, bíztatást minden kedves barátomnak, futótársamnak. Végül csak annyit kérnék, hogy ezt az érzést segítsetek majd visszahozni, ha jön egy fázós alkony, hogy az álmot újra és újra meg tudjuk álmodni.

300 km, - 8 kg

A mai futás közben, mikor ezen a poszton gondolkoztam, eszembe jutott egy nagyon régi emlék. Talán harmadikos voltam általánosban, amikor egyszer átmentem Janó osztálytársamhoz játszani. A falon több érem lógott, különböző foci- és futóeseményen szerezte őket. 9 évesen fura volt ezeket látni. Azt gondoltam, hogy én vagyok a pufi kisgyerek, akinek ilyen fala soha nem lesz. Most pedig így néz ki a szekrényem:

Bízom benne, hogy sikerül elengedni azt a pufi kisfiút, akit 15 éve cipelek magammal.

Február 20-án indultam el az első olyan sétára, amit a futás felé vezető úton tettem meg. Azóta valamivel több, mint 5 hónap telt el. Ma tettem meg a 300. km-t. 300000 m, elképzelni is nehéz. Ha a mostani céljaimat és motivációmat nézem, ez bizony kevés és elég lassan is tettem meg. De inkább a februári élethelyzetből próbálom értékelni. El sem tudtam képzelni, hogy néhány hónappal később szinte edzőtávként tudok majd 5 km-t futni, hiszen még 100 méter is kihívást jelentett, mostanra pedig már 10 km-t is le tudok futni egyben. Összesen 77-szer voltam futni, azaz átlagosan minden második napon felhúztam a cipőt. Az elején még több volt a gyaloglás, de apránként egyre több lett benne a kocogás. Bár még most is szoktam gyalogolni, a hangsúly most már a kocogáson van és elkezdtem egyre több futást is beletenni. Az első hetekben kihívást jelentett 10 perces tempó alá kerülni. Mostanra 8:30/km a gyaloglás és 7:10 jelenti a kocogást. Szeretnék még idén eljutni addig, hogy stabilan tudjam tartani a 6:30-6:45 körüli tempót.

A mérleg szerint februárban 123,5 kg voltam. Tegnap 115,5 kg. Ez 8 kg súlycsökkenést jelent. Ennek a legnagyobb része az utóbbi másfél hónapban jött össze, előtte a kilók szinte egyáltalán nem akartak megmozdulni. Ha te is nemrég kezdted a futást és nem csökken a súlyod, ne add fel, tarts ki, mert hamarosan elkezdenek jönni az eredmények. Annak ellenére, hogy sokáig szinte stagnált a mérleg, a változás ennél jóval nagyobb volt. Új nadrágszíjat kellett vennem, az előzőből 5 lyukkal mentem beljebb. Ha futás közben megnézem magam egy kirakatban, oldalról egyre kevésbé hasonlítok egy gömbhöz. Szeretnék idén 110 kg alá menni, de a 105 lenne az igazi. Szóval megcélzom a 105 kg-t év végére.

A fogyáson kívül a másik célom a távolság növelése. Elhatároztam, hogy év végéig eljutok az 1000 lefutott km-ig. Az eddigi 5 hónap 300 km-e után ez a következő 5 hónapra 700 km-t jelent, azaz az eddigi mennyiségnek több, mint a dupláját kell teljesítenem.

Év végéig még 8 versenyre neveztem be, de lehet, hogy jön még hozzá néhány további. A következő esemény a jövő heti Suhanj! 6 éjszakai 6 órás futóverseny, ahol egyéniben indulok. Megnézem, hogy meddig jutok el, mit bírok most. Jó erőfelmérés lesz ez, egy indikátor, amihez mérni tudom majd a fejlődést.

Hatalmas motivációt jelent a futásban a DK Team, a csapat nélkül valószínűleg bele sem vágtam volna. Egy új közösségbe csöppentem, ahol rengeteg jó embert ismertem meg és egymást motiválva tudunk lépésről-lépésre fejlődni.