Korábban is
hallottam már az Ultrabalatonról, úgy gondoltam, hogy ez azoknak a csendes,
magányos őrülteknek az extrém hobbija, akik közé garantáltan soha nem fogok
tartozni. Nehézatléta múlt, térd- és bokasérülés, 120 kg, a futástól mi sem
állhatna távolabb tőlem. Másrészt mindig szerettem azokat az őrült ötleteket,
amikre mindenki azt mondja, hogy lehetetlen elérni. Elég nagy részben ezért is
léptem be a DK Team kötelékébe és ezért kezdtem el megtenni az első lépéseket a
futás felé februárban.
Amikor szóba
került áprilisban, hogy indítsunk DK csapatot az Ultrabalatonon, eszembe sem
jutott, hogy ezen részt fogok venni. Van a csapatban több gyakorlott futó, ez
az ő bulijuk lesz. Május elején sikerült lefutnom az első 5 km-t egyben.
Hatalmas lépésnek éreztem, úgy gondoltam, hogy ott jött el az a pont, amikor
már mertem remélni, hogy a futás talán nem csak egy múló próbálkozás lesz.
Ebben az örömteli pillanatban végül felelőtlenül jelentkeztem az UB egy 5 km-es
szakaszára. Ennyit már biztosan le tudok futni és talán a lassú sebesség sem
lesz baj, remélhetőleg a többiek be tudják hozni. Néhány nappal később
gondoltam egy nagyot és átírtam 10 km-re a távomat a táblázatban. Miután
belegondoltam, hogy mekkora őrültséget tettem, a lehető leghamarabb ki is töröltem
ezt a számomra még őrületesen nagy távot. 10 km? Én? Teljesen kizárt.
Túlsúlyos, kezdő, némileg önbizalomhiányos és gátlásos "futóként" 10
km? Legalább egy hét telt el úgy, hogy néhány óránként cserélgettem a két
távot. Közben elkezdődött a 15 vizsgából álló vizsgaidőszak, amikor a heti 4-5
futás helyett kéthetente egyszer sikerült kimozdulni. Úgy gondoltam, hogy ha
már ennyire kilátástalan a helyzet, megpróbálok kimozdulni végre a
komfortzónából és beírtam végleges távnak a 10 km-t. Kezdem egyre inkább úgy
érezni, hogy a futás nem is a fizikai síkról szól, hanem nálam elsősorban az
önbizalom növelése és a mentális korlátok leküzdése a fő cél.
Közben
sikerült teljesíteni a DK Elsőbálozók csapattal a K&H váltót, itt sikeresen
túlestem az első 7 km-en. Nagyon lassan futottam, de azzal, hogy a terveimnek
megfelelően sikerült belesétálás nélkül teljesíteni, győztesnek éreztem magam.
Hogy az öröm lendületét kihasználjuk, ekkor jött a hír, hogy az UB-n velünk
forgató stábnak szombaton be kell fejeznie a felvételeket, ezért kicsit át kell
variálnunk a szakaszokat. Az addig tervezett 10 km-ből hirtelen 15 km lett.
Az verseny napján
Végül
elérkezett a verseny reggele. Napokkal korábban elkezdtem rágódni, előjött minden apró dolog, ami miatt csak
szorongani lehet. Mi lesz, ha nem tudom lefutni a távot? Lekésem a
váltópontot? Kibírja a cipőm? A hőség miatt a ruha mindenhol mindenemet ki
fogja dörzsölni? Lemerül a telefonom a semmi közepén? És természetesen még
mindig a fő ok: Hogy én futni fogok és futó lehetek? Teljesen kizárt! Mintha a
Szaharába indultam volna légiósként.
Reggel 4
óra, ébresztő. Mellettem Ádi alszik. Egyéniben indul, hatalmas csodálattal
nézek rá. Ahogyan készül és összekészíti a felszerelését, másodpercről
másodpercre csendesebb lesz. A tekintetén látom, hogy ő már a szél hátán suhan,
gondolatban már nincs is velünk.
5:59, még
egy perc van a rajtig. Gyula valahol a többi futó között várja az indulást.
Visszaszámlálás, majd hirtelen elindulnak. Nagyon megható érzés, gyorsan el is
morzsolok néhány könnyet. Hősök futnak el előttem, felfoghatatlan, hogy mire
vállalkoztak. Gyorsan kattintok néhány fotót, küldöm az SMS-t Anitának az
indulásról és már indulunk is visszafelé. Az első szakaszomat este 10 körül
futom, itt még úgy gondoltam, hogy addig strandolni fogunk valahol.
A DK-ban
erősen felülreprezentáltak az informatikusok. 10 perc múlva azt veszem észre,
hogy Schmidt Zoli kocsijából sajtóközpont lett. Körülöttünk kütyük hada,
notebook, iPad, iPhone-ok, egy dobozra való fényképezőgép, több km kábel.
Mennek ki a képek a facebookra, DK blogra, hírek ide-oda, üzenetváltás
mindenkivel, indul a logisztikai hadviselés. Közben szomorúan konstatáljuk,
hogy itt bizony se wifi, se 3G.
A strandolás
helyett végül úgy döntünk, hogy elindulunk szakaszról szakaszra és megpróbálunk
segíteni, ahol csak tudunk. Dokumentálunk, fotózzuk a futókat, küldjük a
helyzetjelentéseket.
Mindszentkállánál
várjuk Gergőt, Peti készül váltani. Közben forognak a kamerák, csattognak a
vakuk. Egy gyors bemelegítés és már érkezik is a kis csapatunk. A délibábos
hőségben hirtelen feltűnik Gergő, Csabi, Ádi és Ebola, ismét néhány könnyes
pillanat. Mihelyt Peti elrajtolt, robogunk is tovább a következő szakaszra.
Peti befut, Gergőt indítjuk a következő szakaszra.
Itt úgy
gondoljuk Zolival, hogy finom dolog a keksz a frissítőpontokon, mégis valami
tartalmasabbat ennénk. Gyorsan keresünk egy pizzást. Megkérdezem a pincért,
hogy mennyi idő alatt készül el a kaja. 10 perc, az még belefér. Végül is
futóversenyen vagyunk, nem érünk rá! Gyors röhögés, sajtóközpont, pizza és
nyomjuk tovább a gázt. Közben azon gondolkozunk, hogy egy angol hogyan mondaná
azt, hogy Vonyarcvashegy?
Vonyarcvashegyen
váltom Csabit, ő már 60 km-t tekert és most 10 km-t fog futni. Amíg fut,
tekerek mellette és próbálom tartani benne a lelket. 40 fok, izzik a nap, áll a levegő. Hatalmas küzdelem, de végül
megérkezünk Keszthelyre. Innen a korábbiakhoz hasonlóan megyünk tovább
szakaszról szakaszra, folyamatosan frissítjük a futókat és a blogot egyaránt.
A következő
6 órában teljesen belekerültem az áramlatba, hirtelen este 9 óra lett. Kezdek
izgulni, mindjárt jön az első futásom. Gyors zuhany a strandon, majd kezdődhet
a felfegyverkezés. Futóruha, vazelin, karpánt, telefon, fejlámpa, láthatósági
mellény. Közben mintha a Rocky főcímdalát hallanám.
Befut
Attila, felpattanok a bringára és hajrá! Csabi 10 km-es szakasza következik.
22:07-re érünk Balatonboglárra. 22:00-kor volt itt az egyéniek szintideje. A
frissítőponton mutatja a srác, hogy ők feladták, vagy lekésték. Hátranézek, kb.
50-en ülnek a padokon. Borzalmas érzés lehet, 18 óra futás után 4-5 perccel
csúsztak le.
Az első szakasz
Balatonlelléről
kezdem az első futásomat. Csabi nagyon fáradt, pihen egy kicsit, egyedül
indulok útnak. Sosem futottam még éjszaka, érdekes érzés egy szem fejlámpával
haladni a kivilágítatlan főúton. Bár a versenyszabályzat szerint fülhallgató
nélkül kellene futni, hogy halljuk a forgalmat, mégis inkább előveszem a
zenémet, hogy tudjam tartani a ritmust. Majdnem végig a vízparton futok. A
páratartalom fullasztó, a szemüvegemen úgy folyik le a víz, mintha esne az eső.
Alig kapok levegőt, vaksötét van, de legalább az út egyenesen visz, nem kell a
kanyarokra is koncentrálni. Csabi a táv felénél ér be a bringával, pont a
legjobbkor. Bár még csak 3 km körül vagyok, már-már kezdem feladni, a magas páratartalom miatt szinte
fulladozni kezdek. Végre előttem az utolsó kanyar, egy gyors sprint és
Pitty indul is tovább.
Válság
Robogunk
tovább Siófokra, hogy pihenjünk és segítsünk a frissítőponton. A következő
szakaszom 11,2 km lesz, kezdek nagyon félni tőle. A leghosszabb távom ennek
alig több mint a fele. 11,2 km? Én? Teljesen kizárt. Túlsúlyos, kezdő, némileg
önbizalomhiányos és gátlásos "futóként" 11,2 km? A frissítőponton
várakozva kapjuk a hírt, hogy Pitty-nek megbetegedett a gyereke, azonnal haza
kell mennie. Aggódunk érte, reméljük, hogy nincs nagy baj. Ekkor jövünk csak
rá, hogy még 25 km-e lett volna hátra. Öten maradtunk eddigre a csapatból,
döntenünk kell, hogy feladjuk a versenyt, vagy felosztjuk magunk között. Egy
gyakorlottabb futónak valószínűleg könnyebb lenne elindulni még 5 km-re, de
rajtunk hirtelen hatalmas kétségbeesés lesz úrrá. Egy gyors válságtanácsot követően úgy döntünk, hogy mindenki
vállalja a plusz szakaszát, ha kell, akkor hason csúszva, vagy négykézláb
fogunk beérni. Ha már eddig eljutottunk, innentől végig fogjuk csinálni. 15
perc múlva indulunk is tovább, Gyula, Zoli és Attila szakaszai következnek.
Teljesen elfáradtam, a határaimon vagyok, a kormány mögött még lépésben gurulva
sem látom az utat. Közben egyre jobban rettegek a 11,2 km-től. Végül megkérem
Csabit, hogy kísérjen a szakaszomon, ha beszélgetünk, a segítségével talán
végig tudom csinálni. Ha máshogy nem, hát gyalogolni fogok.
Az első 10 km
Elindulok a
hosszú szakaszomra, de tudom, hogy nincs vége, utána lesz még 4,4 km.
Mindenem
fáj, alig bírok kocogni, de 3 km után csak sikerült bemelegedni. 5 km, 7 km, 9 km. WOW. Lehet, hogy
meglesz az első 10 km folyamatos futásom? Fáj a térdem, sajog a derekam,
szédülök, alig látok, éhes vagyok, az egekben a pulzusom. De megcsinálom! És
igen, sikerült! Fantasztikus érzés befutni a váltópontra. Nagyon lassú voltam,
alig gyorsabb a gyaloglásnál, számomra mégis felejthetetlen élmény, hogy
teljesítettem az első 10 km kocogást egyben.
A következő
feladat az, hogy Lacival elmenjünk Tihanyba és a célzónánál letegyük az autót.
A 10 perces útból 40 perces kavarás lett, nem látok és nem hallok már. Azt sem
tudom, hogy hol vagyok. A következő pillanat, amire emlékszem, hogy az utolsó
szakasz elejénél várom a váltást. Nagyon boldog vagyok, hogy az utolsó szakaszt
futhatom. Tudom, hogy hihetetlenül meredek, de nem bánom.
Az utolsó szakasz
Lacival
indulunk, de már az első kanyar után elvesztem. Az is lehet, hogy előttem fut,
de nem nagyon vagyok tudatában a dolognak. Teljesen bezártam, most nem létezik
számomra a világ. A semmiben lebegek. Halványan látom, hogy egy hatalmas
emelkedő van előttem. Mint Frodó Mordor kapujában. Folyamatosan zokogok, de
annyira ki vagyok száradva és fáradva, hogy nem jönnek a könnyek. Fáj mindenem, talán már nem is létezem.
Talán csak egy lázálom az egész. Sötét az egész világ, nem is tudom, hogy mi
történik körülöttem. Hogy ne ájuljak még el, gyorsan készítek egy fotót az
emelkedőről és néhány kétségbeesett sor kíséretében beküldöm a blogra. Hirtelen
meglátom Krisztiánt, ad egy korty életmentő vizet. A maradék energiámmal arra
próbálok összpontosítani, hogy a célban lehetőleg a fűre essek, ne a betonon
szakadjak össze. Bevillan néhány mindennapi probléma, de nagyon távolinak
tűnnek. Talán még egy előző életemből emlékszem ezekre. Munka, csekkek,
vizsgák? Ez nem én vagyok, én most farkasok hordái elől menekülő ősember, az
életéért küzdő keresztes lovag, a hírt vivő utolsó futár vagyok.
Végül
felérek a domb tetejére. Elkezdek visszatérni a világba. Azon gondolkodom, hogy
vajon ciki lesz-e, ha zokogva összeszakadok a célban. Nem tudom még, hogy
hogyan köszönjem meg a csapattársaimnak és Gergőnek ezt a hatalmas élményt, ami
történt velem.
Hirtelen ott
teremnek előttem a többiek. Valahol halványan emlékszem még rá, hogy együtt
fogunk befutni a célba. Üvöltenék, hogy rohanjunk tovább, de csak egy halk
"induljunk" suttogásra futja. Nem merek megállni, mert a nyomomban
ott loholnak a farkasok, orkok, trollok, nem állhatok meg. Az utolsó 100
méteren elkezdek visszajönni a valóságba. Messziről hallom, ahogy Péter Attila
kiabálja, hogy itt vannak a DK Nehézbombázók, megcsinálták! Célvonal, vakuk villannak,
beértünk, sikerült! Belülről teljes összeomlás, minden erőmmel megpróbálok
talpon maradni. Gyors kézfogás mindenkivel. Beszélni még nem tudok, végül egy halk köszönömöt tudok elrebegni.
Nyakamban az érem, kezemben a jégkrém, körülöttem mindenki mosolyog, próbálom
felfogni a történteket. Csodálatos érzés, örökké emlékezni fogok minden
pillanatára.
30 óra
versenyidő.
A 3
szakaszon és a köztes részeken összesen megvolt a félmaratoni táv, sosem
futottam még ennyit ennyi idő alatt.
Megvolt az
első 10 km egyben.
20 km
kerékpár.
Egy
csodálatos csapat tele fantasztikus emberekkel.
Hihetetlen
összetartás és csapatmunka, aminek a segítségével le tudtuk győzni a
teljesíthetetlennek tűnőt.
Köszönöm a
DK Nehézbombázóknak, Gergőnek, az összes DK tagnak és mindenkinek, aki
támogatott. Hatalmas köszönet Anitának a közvetítésért és a frissítőpontok
önkénteseinek a kitartásért. Bízom benne, hogy jövőre már mint DK Bombázók
tudunk majd elindulni a versenyen és végig tudjuk majd kísérni a távon a jövő
évi új tagokból álló Nehézbombázókat.
